2017. szeptember 1., péntek

16. Dont worry, but im die!

Sziasztok! :) Ez a rész lehet egyfajta mérföld kő a történet során, és szomorú lesz... hogy miért? Jó olvasást hozzá!

Szemeim még épp hogy tudtak valamennyit mozogni bár azt is elég csekélyen, a szoborrá bénult végtagjaim viszont már egyáltalán nem reagáltak arra az utasításra amit adtam nekik. Ekkor teljesen úgy éreztem kicsúszott a kezemből az irányítás, s tulajdon testemet már egyáltán  nem tudtam uralni ahogy eddig korábban, de sajnos az elborult elmém annál tökéletesebben működött. Megzáporoztak a sötét, mély gondolatok, melyek olyanok voltak mint egy nagy sötét madár, közben halál kérdése is egyre jobban porondra került. Vajon milyen érzés lesz meghalni? Elgondolásom szerint olyan, mintha végérvényesen elvették volna tőlem a fényt, aztán mikor minden kihunyt nem lesz senki ,és semmi. Csak ülök a sötétben és sírok!

Másik elméletem szerint pedig, csak kihunyok mint egy csillag az égen, aztán elfelejtem ki is voltam, vagy éppen azt, hogy mi is történt velem. Talán egy bőgő csecsemőként térek vissza a világba, szemeimet majd épp résnyire nyitom miközben az orvos gyengéden ragad meg. Vagy ha mind ez értelmetlen hipotézis, akkor maradt a pokol vagy menny elgondolás. Minden bizonnyal a pokolban végezném, ahol a bűneimért az örökkévalóságig kínoznának saját lelki ismeretem segítségével. Viszont, mivel megöltek így talán a mennyben végzem!

Megkövült arcomon esőcseppként hullottak le az újabb könnycseppek, de belém fecskendezett szer hatására, sokkal inkább hasonlíthatott savas esőre.

Remegve vettem a levegőt, szívem pedig nagyon gyorsan vert, valószínűleg a méreg és a félelem miatt lehetett ez. Egyre inkább éreztem, hogy ideje kiszállnom ebből az elcseszett játékból. Monán kívül semmi más sem kötött már ide, bár én biztosan nem hiányoznék neki, hiszen haraggal váltunk el, mert ő gyűlölt azért amit el sem követtem, én pedig azért gyűlöltem mert ezt gondolta rólam. - Gyerünk nagyfiú, tudom hogy hallasz ott fent! Tudom, az utolsó pillanatoknak a lényege csupán annyi, hogy én átgondolom az életem te meg elveszed a lelkem. Ölj már meg, az ördögbe is! - gondoltam magamban.

Tudod, remélem még lehet egy utolsó kívánságom, mert szeretném ha elmondanád Monának, hogy ne haragudjon rám amiért örökre itt hagyom. Sajnos nem voltam elég erős ahoz, hogy megvédjem kettőnket, de ha már így kellett történnie én nem bánom, hogy nekem kell mennem. Most először fordultam hozzád, de tudom hol laksz! Szóval én most szépen meghalok, te pedig teljesíted amire megkértelek! - bámultam a plafont, mert lényegében nem tudtam mozogni.

A helyiségben kavargó hűvös levegő beférkőzte magát bordó pulóverem szövet szálai közé. Az anyag már kissé durván simult rá testemre, folyamatos két napi viselése után, már kezdett megviselt lenni, akárcsak én. Lábaimon lévő indigókék, koptatott farmer színe kissé kezdett megsötétedni.

Ennél jóval dicsőségesebb halált képzeltem el magamnak, mint talán az, hogy lelőnek egy rablás közben, miközben próbálom megállítani az illetőt. Vagy az, hogy a kocsi elé kilépő szerelmem elé ugrok hősiesen és meghalok helyette. Azonban ez nem így történt!

Hiba történt a nyomtatóban, azt hiszem, mivel én egy hideg, kemény fém asztalon fekszem lebénult végtagokkal, a saját gondolataim tengerében fuldokolva. Rémlik?

Pár pillanat múlva kellemes érzés áradt az egész testembe, s minden fájdalmam megszűnt. A görcsös érzés is eltűnt, ami kis megnyugvással töltött el, és tudom reménytelen hülyeségnek tűnt, de megpróbálkoztam a mozgással.

Agyamat megpróbáltam rábírni a mozgásra, aztán a következő pillanatban újra úgy mozogtam ahogyan előtte. Hatalmas csodálkozás lett úrrá rajtam, miközben az infúzióra tekintettem, s egy finom mozdulattal kiszedtem alkaromból. Legnagyobb félelmemre, nem éreztem semmi fájdalmat, de ezúttal arra gondoltam, talán az előbbi bénultság miatt lehet.

Óvatosan tapogattam törött állkapcsomat, aminek nyoma sem volt, így ez az egész annyira hihetetlen volt, hogy inkább odasétáltam a baloldali falon lévő tükörhöz. Mikor belenéztem szemeim alatt vörös karikák égtelenkedtek, homlokomon pedig egy zúzódás nyom látszódott, de a törésnek semmi nyoma nem volt. Idétlenül tapogattam sápadt arcomat, aztán végül visszasétáltam az asztal melletti eszköz készlet mellé, ahonnan kivettem egy szikét és elrejtettem pulcsim jobb zsebébe. Kezemet a szike mellett pihentettem a zsebembe dugva, aztán óvatos léptekkel megközelítettem az ajtót.

Óvatosan markoltam meg hűvös fémet majd halkan lenyomtam a kilincset, végül többé kevésbé úgy sikerült kijutnom, ahogyan terveztem azt. A fekete ruhás nő éppen egy másik alakkal beszélgetett mikor mögé lopóztam, aztán megbizonyosodtam arról, hogy nem vett észre. Furcsa módon nem vett észre még bele nem vájtam a szikét tarkójába, aminek hatására felsikított. Azonban, ez nem az a hang volt amit vártam, mikor a nő a földre zuhant megpillantottam arcát.

- Anya! - rogytam a földre, közben végigsimítottam arcán, majd végül az ölembe akartam venni végső búcsúzásként. Könnyeimtől semmit nem láttam szinte, csak annyit, hogy a másik alak is mellé térdelt, próbálta megmenteni.

- Kérem segítsen rajta! - néztem rá könnyes szemekkel, de tekintete átsiklott felettem, mintha ott sem lettem volna.

- Maya meghalt! - lépett be a Bátyám exe, teljes közönnyel a hangjában, én pedig rémültem kaptam testemhez.