Könnyeim egyre jobban záporozni kezdtek az események végett, ez alatt minden egyes testrészem görcsbe rándúlt, a gyomrom pedig aggasztó remegésbe kezdett. A nő lábait jellegzetes pózban pihentette, ami roppant ismerős volt számomra, csak éppen azt nem tudtam, hogy honnan.
Egyik karját csípőre téve pihentette, a másikkal pedig füléhez szorította a nagy telefont, ami szerintem abszolút tömeg gyártmány volt. Az idő alatt felszökött vérnyomásom hatására fejem iszonyúan görcsölni kezdett, s mind ez még semmiség volt, ahoz a dühhöz képest, amit akkor éreztem.
Csak álltam ott mint egy picsa, végignézve ahogy ez a ribanc tönkreteszi a már amúgy is széthullott családomat, úgy éreztem cselekednem kell. Pár pillanatra elemelte rólam figyelmét, mialatt én egy határozott lépést tettem felé, közben Benett elfordult a fal felé, ezzel azt üzenve, ő nem is látott semmit. Így hát én tettem amit tennem kellett! Fejét, léptem hallatán felém fordította, én pedig egy rögtönzött mozdulattal ütést mértem halántéka felé, de meggondolatlanul cselekedtem, ugyanis az ütést elmértem, és csak a telefon repült ki kezéből, ami földet érve bánatában darabjaira hullott.
Hangos pattanása pár másodperc töredékéig még visszhangzott a fejemben, többre nem is volt ideje mert a nő ökölbe szorított balosát éreztem meg az államon. Reccsenést hallatva mozdult ki állkapcsom a helyéről, majd látásom pár percre eltorzult a fájdalomtól. Rég éreztem ilyen éles, erőteljes fájdalmat. Odakaptam hirtelen az említett, fájdalmas területre és jobb kezemet rászorítottam, hogy tompítsam azt a rossz érzést.
Hunyorítva néztem vissza a maszkosra aki öklét dörzsölgette, mert minden bizonnyal ő is érezte, ahogy pár ujja elferdült az állkapcsomon. A sarokba tekintve a srác kétségbe esve szorította kezét szájára, mintha a sajnálkozása bármit is segített volna. Fájt, hogy nem tett semmit.
- Te kis kétszínű punci! - motyogtam, hiszen alig tudtam beszélni. Szavaim hallatán behúzta nyakát és fejét szégyenkezve lehajtotta, tipikus Benett! Sosem volt igazi férfi.
- Tartalékold a szavaid arra, hogy segítségért könyöröghess, ribanc! - szűrte a szavakat, közbe megragadta karomat, körmei pedig mélyen belevájódtak puha bőrömbe. Aztán elkezdett húzni az épület azon sötét részébe amit még nem láttam ittlétem alatt, egyre sebesebb léptekkel rángatott át a hűvös és nyirkos helyen.
Mikor végre lassulni kezdtek léptei egy újabb vas ajtóval találtam szembe magam, azonban ez jóval nagyobb volt mint a kis cellám ajtaja. A gyér fényben azonban nem láttam mi vár mögötte, lassan jobb kiképzésben részesülök mint egy szuperhős, szerintem rettentően jó superman lennék, és tutira ez a nő lenne a kriptonitom - gondoltam magamban szarkasztikusan.
Gondolataimat az ajtón puffanó arcom terelte vissza a valóságba, a maszkos benyomott az ajtón, vagyis reálisan fogalmazva, velem nyitotta ki az ajtót. Eközben még mindig görcsösen szorította karomat ami kezdett lilás színt felvenni, s még szabad kezével felkapcsolta a világítást a helyiségben. A kékes-fehér fényű neon villózva kapcsolt fel. Körülnézve meghűlt bennem a vér is, végtagjaim pedig megdermedtek a félelemtől, olyan látvány tárult elém amilyet legutóbb doktor strange- ben láttam. Középen egy műtőasztal helyezkedett el, mellette pedig szikék, injekciós tűk és egyéb szerszámok, emellett különböző adalékokat tartalmazó üvegcséket is észrevettem az eszközöknél. Az műtőasztal mellett egy infúziós állvány helyezkedett el ahol már egy zacskó folyadék használatra készen állt.
- Nos - törte meg a csendet - Nem gondoltam ,hogy ezt is alkalmaznom kell, de sajnos te nagyon nem tanúsítasz felém tiszteletet. Azt pedig nagyon nem szeretem, ha semmibe vesznek. - nyomott neki a falnak hatalmas erővel, kezeimet pedig a hátam mögött összeszorította.
- Életem utolsó perceiben sem foglak tisztelni - morogtam fájdalmasan.
- Próbáljuk ki - nevetett, majd karjaimnál fogva az asztal felé kezdett tolni. Térde kellemetlenül fúródott időnként a gerincembe.
- Belém ugyan nem folyatsz semmit - rángatóztam szorításában, s minden erőmmel ellenkezni kezdtem, ami pár percig úgy tűnt, hogy sikeres. Aztán az ajtón bejött még három ugyan olyan alak, csak valamivel magasabbak voltak és az egyik férfias vállakkal rendelkezett. - Ez a szar lassan olyan lesz mint egy komédia - gúnyolódtam, amivel sikeresen elértem, hogy fejemet a vasba verje. Pár másodpercre sötétség tárult szemeim elé, ami szédüléssel társult, nem láttam semmit csak kezeket éreztem meg végtagjaimon. Valószínüleg felhelyeztek az asztalra mi nagyon rosszat jelentett.
Újra látni kezdtem, de ekkor már több mint késő volt, mert négyen szegeztek az asztalhoz, így teljesen blokkoltak a mozgásban. Csak saját zihálásomat hallottam meg fejemben, felettem pedig négy, ijesztő, maszkos figura állt a neonfényben. Olyan volt akárcsak egy rémálom, ami nem akart véget érni, vagy éppen a halálommal készült befejeződni.
- Nagyon élveztem a közös munkát veled, Maya! - simított végig arcomon undorító, csontos kezeivel. - Majszli - gúnyolódott, s nem véletlen hívott így. Egy valaki csúfolt így az iskolában. - Holnap a kis könyvünk végre eljut a kiadóig, büszke vagyok mindkettőnkre. Ha én nem vagyok tiszta unalmas lett volna, de így... - vitte fel hangját - Nagy sikere lesz, tekintve hogy az írója meghalt, én viszont megmentettem a remekművét. - miközben beszélt, a többi alak észrevétlenül belém bökte az infúziót. Csak a szúró fájdalmat éreztem meg karomban. Ez az őrült tényleg meg akar ölni!
- A Bátyám soha nem érdemelt meg téged, retkes ribanc! - rángattam testem.
- Szerintem nagyon is jó felesége voltam - vette le a maszkot, én pedig hányni kezdtem a szer hatására. - Atropin, a kedvenc bénító szerem! - nevetett hangosan, száját pedig elégedett mosolyra húzta. A szédülés egyre inkább úrrá lett rajtam, testem pedig teljesen elgyengült - Látnod kéne mekkorák lettek a pupilláid - súgta fülembe - Úgy két óra és meghalsz! - sétált el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése